A lányom kedvence

Az ember, ha gyereket nevel gyakran találja magát olyan helyzetben, ami lehetetlennek tűnik. Na persze nem csak a helyzet, a megoldás is. Ez teljesen addig megy így, még valamilyen annyira hihetetlen helyzet nem áll elő, hogy már a azelőttieket aztán játéknak tekinti a meglévőhöz képest. Így licitálja egymásra az élet ezeket a szituációkat.

Nekem például az egyik ilyen alkalom az volt, amikor a kislányom nemes egyszerűséggel úgy döntött, hogy az óvodából – miután ott hagytam az óvónők társaságában – utánam jön, felszáll velem együtt a buszra – persze szigorúan úgy, hogy ne vegyem észre, hiszen meg szeretne lepni – és hát elkísér teljesen a munkahelyemig. Persze nem mondhatom, hogy én annyira nézelődtem a buszon, mert hát ki gondolná, hogy a gyereke egyáltalán erre képes, és hogy meg is csinálja. Tehát sikerült teljesen az irodánk ajtajáig követnie engem, amikor egyszercsak megkérdezték ki az a nagyon aranyos kislány a hátam mögött, aki épp a vászonképek előtt nézelődik, és nagyon hasonlít rám. Hátra néztem és azt hitte elájulok, hiszen az én kislányom tényleg a képeket csodálta a falon. Olyannyira, hogy az egyikre elmondta, hogy nagyon aranyos festményfotó, úgyhogy, ha lehet, akkor vigyük haza, mert szívesen látná a szobájában.

Persze mondanom sem kell, hogy ezt a főnökömnek sikerült végignéznie, és az lett a vége, hogy nekünk adták azt a vászonképet a falról. Kicsit először azt éreztem, hogy nagyon kellemetlen a szituáció, és szeretnék kifutni a világűrbe, de aztán rájöttem, hogy a kislányom csupán aranyos volt, és mivel tényleg nagyon tetszett neki a kép, ezért megkapja ajándékba. A mai napig is ott lóg egyébként a vászonkép a szobája falán és imádja. Persze a történet pedig az egyik legnagyobb családi mese, amiben ő a főszereplő.